Szünetel

Ez a blog épp szünetel, mert a Lovers on the sunt írom, amit megtalálhatsz itt.

8.fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy Legolast és hugicáját, meg egy nagy imladrisi pakkot.

 

 

Glorfindel könnyedén felszökkent egy közelben álló sziklára, s kémlelni kezdte a tájat, kezét napellenzőként terta a homlokához. Sötét erdőt látott maga előtt, kis, díszes boltívvel jelezve a bejárata.

- Mit látsz Glorfindel?- Kérdezte a mellette álló Arwen.

- Az ösvény kezdetét, úrnőm- válaszolta a tönde, és leugrott a szikláról. - Hamarosan ott vagyunk.

Mögöttük nagy sátrak álltak, szorosan egymás mellett, lovak legelésztek körülöttük. Elrond úr egész kíséretével jött, hozzájuk csatlakozott Crídan is.

Arwen egyáltalán nem szertte ezt a tömeget, így leginkább Glorfindellel volt együtt, vagy a fivéreivel. Néha szeretett kiszakadni az etikett világából, s úgy élni ahogy szeretne.

Hátrafordult, s megpillantotta Elladant, mögötte Elrohirt, amint négy szürke lovat húznak maguk után. Elmosolyodott, a közös lovaglást megelőző érzés mindíg boldoggá tette.

- Húgom- nyújtotta felé Elrohir a szárat, aztán felsegítette a nyeregbe.

- Köszönöm, bátyám!- Arwen  bebujtatta lábát a kenygelbe. - Mikor indulunk?

- Amint szőke barátunk felszállt- válaszolta nevetve Elladan.

Glorfindel dühösen hátrapillantott, majd megkérte Asfalothot, hogy térdeljen le a földre, így a gazdája könyebben kerülhessen gyeregbe.

- Indulhatunk!

Arwen vezette a sort, kényelmes vágtában, hajába belekapott a szél. Hogy szerette ezt az érzést!

Gyors lovaiknak köszönhetően az imladrisi tündék hamar elérték az erdőt, és egy nagyobb, valószínűleg átlovaglásra való, bejáratot vettek észre, ami kihalt volt, még csak a szél se kavarta fel közelében a port. Két oldalról fák határolták.

Glorfindel kíváncsian bemerészkedett, halkan léptetve lovát, alig csapva zajt. Valami mégis megütötte a fülét. Hussanás, valami a fába fúródik, újra meg újra.

Előkészírve az Asfaloth nyergén lévő pajzsot, készenlétbe állt.

Hirtelen elhallgatott minden, viszont a lovak mind megugrottak. Éreztek valamit, amit gazdáik nem, emiatt félelem járta át bensőjüket.

Hirtelen több nyílvessző süvített Glorfindel felé, aki mindet kivédte pajzsával, majd kirántotta kardját.

- Jó szándékkal jöttünk erre az aldëonra!- Kiáltotta el magát. - Nem jelentünk veszélyt, imladrisi tündék vagyunk, Thranduil hívására jöttünk!

A fák közül kilépett egy alak, egyenesen Glorfindel felé indult.

-  Mae govannen, barátaim!- Mosolygott rájuk Legolas...

7.fejezet

Hát itt volnék újra!!!

Én szegény agyam már teljesen bekattant, mihamarabb internetre szeretné vetni a gondolatait, szóval nyargaltam a géphez. ( Egyetlen akadályom a házi, az én kis szörnyetegem. :) )

De, térjünk is rá a lényegre!

Ez a rész rövid.

Sajnos ez az ára annak, hogy az ember valamilyen jó helyen fejezze be a részt, de hát ez legalább sikerült.

A másik, aki esetleg Bucky blogját is olvassa, az láthatta, hogy írásmódot változtattam.

Ez itt is fennáll!

Szóval ez van, lehet, hogy valakinek nem fog teteszeni, de szerintem én igy sokkal jobban írok, meg minden.

 

Laeriel szobája tágas volt és csak organikus összetevőkből állt, be engedte az erdőt, az állatokat.

Mivel a földszinten helyezkedett el, a lovak bedughatták fejüket az ablakon, egy kis csemege után.

Így lett gyakori látogatója a Laerielnek Alarca, a palomínótarka, szélsebes kanca, aki bármilyen csínytevésre készen volt, csak egy falat almát kaphasson. A tündelány nagyon szerette a látogatásait.

Thranduil közben nagyban lakodalmat szervezett.

Meghívta a legfontosabb tündeurakat, szerte Középföldén, hisz lánya hazajövetelénél nem volt számára nagyobb öröm. Úgy érezte, mintha visszakapna egy kicsit őbelőle is…

Legolas közben a megszokott munkáját végezte.

Éber szemekkel őrizte az erdő bejáratát egy fáról, melynek ágai között kényelmes helyet talált magának. Mellette Tauriel ült.

Hoszzú mozdulatokkal élezte késeit, néha felpillantva, az utat figyelve. Aztán megszólalt:

- Hogy hívják?

Legolas felé fordult, az egyik lábát áttéve valamelyik másik ágra, hogy nehogy leessen.

- Kit?- Kérdezett vissza.

- A húgodat.

- Hogy őt- a herceg szórakozottan elmosolyodott.- Laeriel.

- Szép név…- Tauriel újra a késeivel foglalkozott.

- A tiéd is!- Válaszolt Legolas kapásból, ám amikor utolérte magát a beszédben, meghökkenve maga elé mered, aztán visszafordult az út felé.

Sajnos így már nem láthatta Tauriel mosolyát.



6. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet!

Remélem tetszeni fog nektek, mert Lisa végül is csak mégis eljut Thranduilhoz, és a nevén szólítják!

A tünde szavak jelentését megtaláljátok a szótárban!

 

 

Thranduil egyenes háttal felállt a trónusáról, s halkan egy szót ismételgetett közben:

- Laeriel…

Aztán Legolasra nézett.

- Hol találtad?- Kérdezte.

- Az Adanok között volt- válaszolt bátyám. A király újra felém fordult.

- Heniach nin?- Kérdezett újra, ezúttal tőlem.

- Tancave- válaszoltam halkan. Thranduil elmosolyodott.

- Eleni síla lumenn' omentielvo, Laeriel!

Ezután a Tündekirály lejött az emelvényről, egyenesen hozzám. Egy ideig csak álltunk egymással szemben, Legolas hátrébb húzódott.

Thranduil picit megrázta a fejét, mintha nem lenne igaz amit lát, és megérintette vörös fürtjeimet. Én visszatartottam a lélegzetemet, nem mertem szólni.

A következő pillanatban apám karjai között találtam magam.

- Pont olyan vagy, mint az anyád- súgta a fülembe.

- Hannon le- súgtam vissza a könnyeimmel küszködve.

Hallottam, hogy Legolas boldogan felnevet.

Thranduil aztán kibontakozott az ölelésből.

- Most menj- mondta. - Legolas majd rendes ruhát ad neked és megfürdet. Nekem össze kell hívnom a tündeurakat. Egy ilyen hír mindenkit illet. Menj! Nostach be Orch gaer!

A kijelentésre összeráncoltam a homlokom, de azért követtem Legolast egy trón mögül nyíló folyosóra.

Mikor kiértünk, bátyám boldogan átkarolt.

- Csodálatos voltál!- Mondta.

- Lau! - Tiltakoztam. -Te vagy csodálatos, hogy idehoztál.

- Gondolkoztál mit fogsz csinálni, Laeriel?- Meglepett, hogy a nevemen szólít.

- Kitanulok dolgokat, szeretnék veled menni felderítésekre, íjászkodni, gyógyítani! Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak!

Legolasnak tetszett a dolog.

- Úgy legyen…



5. fejezet

Sziasztok!! :)

Huh, de rég nem voltam errefelé! Igérem, mostantól belehúzok.

Sőt! Annyira belehúzok, hogy új hátteret kaptatok! Remélem tetszik nektek! ;)

Ami pedig a fejezetet illeti, eljutottunk végre Thranduilhoz! Yey!

A tájleírást nem a film szerint csináltam, hanem a könyv szerint, ezt vegyétek figyelembe.

Következő hétfőn újra itt vagyok! :))

 

 

 

 

Megtorpantam a hatalmas ajtószárnyak előtt. Hirtelen elfogott a félelem, Thranduilt sok helyen mondják a Kegyetlen Tündekirálynak. És még úgy is, hogy a lánya vagyok, úgy éreztem, tartogat veszélyeket a dolog.

Legolas kezét éreztem a vállamon.

- Minden rendben lesz- súgta nekem. - Nem hagyom, hogy bántson.

Felpillantottam rá, és ő visszamosolygott. Mintha egy kicsit megnyugodtam volna. Abban a pillanatban az őrök kinyitották a nehéz fa ajtót, és bebocsájtást nyertünk.

A palota szépségét el sem tudnám nektek mondani. Elhelyezkedését tekintve a Bakacsinerdő keleti szélén állt. Nagy barlang volt, mélyen bekanyargott a föld alá, és sok, kisebb barlang nyílt belőle. Az ajtó előtti folyó hangja még be is elkísért minket. Legolas elmondta, hogy a víz éppen a hegyekből a felföldeknél lévő mocsarakba tart.

Mikor megkérdeztem bátyámtól, hogy ez a barlang olyan e mint a koboldoké, ő sértődötten nemmel válaszolt. Később láttam csak, mennyivel tisztábbak ezek a barlangok és fényesebbek, mint akármelyik másik.

A trónterem ajtaja szembenyílt a bejárattal. Csomó organikus anyagot fedeztem fel magam körül, miközben Legolas jelentett az őröknek. Azok azt válaszolták, hogy a bebocsájtásunkra még várnunk kell, a király elfoglalt. Így, ahogy múlt az idő, egyre idegesebb lettem. A perceket óráknak éreztem, alig bírtam idegekkel az ajtószárnyak megmozdulásáig. Akkor viszont Legolas a vállamra helyezte a kezét, és átléptük a küszöböt.

Tranduil hatalmas trónusán ült, keresztbe vetett lábakkal, közben egy másik tündével beszélgetett. Viszont nem sokáig figyelhetett másra, mert az őrök hangosan jelentették belépésünket.

A Tündekirály elküldte látogatóját, aztán felnézett. Hidegkék szeme először Legolasra tévedt, hidegen nyugtázva visszatértét.

Csak aztán nézett rám. Láttam, hogy szemeiben azonnal felismerés csillan…





4.fejezet

Hello!

Újabb részt hoztam nektek, természetesen Legolasról meg a húgáról, akinek nem tudom említettem e a nevét, de hamarosan minden kiderül!

Nagyon várom a kommenteket!

 

 

 

 

- Tauriel!- Fordult hátra Legolas boldogan ugyanakkor meglepetten is.

- Öröm a szívemnek, hogy itt talállak. Látom apám a határőrséghez osztott be téged. - Monda a vörös hajú tündének. Ekkor kapcsoltam én is, hisz tudtam ki az a Tauriel. Mindenki tudja aki látta a Hobbit filmet. Kezdek egészen otthon lenni ebben a világban. Legalábbis ki ismerem magam benne. - Kit hoztál?- Kérdezte Tauriel. - Nem ismerős az arca.

- Rég nem talált húgomat hoztam, egy messzi földről. Atyámnak viszem, hogy köszönthessék egymást.

Észrevettem mikor Legolas itt van akkor mindig ünnepélyesebb stílusban beszél, ahogy egy tündéhez illik.

- Öröm meg ismerni testvéred, Legolas.- Biccentett felém a vörös hajú, bár látszott, hogy ezt korántsem így gondolja. De azért én is biccentettem és egy mosolyt is megengedtem magamnak.

Közben a többi őr lemászott a környező fákról, aztán hercegük magához rendelte őket. Bátyám ügyesen tartotta a fegyelmet, így hamar lovakat szereztünk magunknak.

Egy szimpatikus tünde felém nyújtotta a szárat aminek végén szép palomínó tarka kanca állt. Lámpás volt a fején és a szemei kékek voltak. Olyanok mint az égbolt. Foltjaiba egyetlen fehér szőrszál sem keveredett, míg sörénye kávébarnán omlott szépen ívelt nyakára. Vékony és erős lábaival toppantott egyet, hogy nem bánná ha már a hátán ülnék.

Boldogan teljesítettem kérését.

Legolas szénfekete vad mént kapott, aki nem bírt ki egy nyugodt pillanatot sem. Bakolt és a ágaskodott, de láttam, hogy erős kezekben kifejezetten jó állat.

Tauriel is velünk tartott vasderes arab kancájával.

Csak, hogy az én lovamhoz visszatérjek, csodálatos volt a járása. Nem dobált, mintha a patája nem érintené a földet. Vágtáját meg a bölcső ringásához hasonlíthatnám.

Ezen tulajdonságainak köszönhetően nem is vettem észre milyen hamar a palota kapuihoz értünk…



 





3.fejezet

Legolas házam kis belső kertjébe vezetett, csak azt nem értettem, miért? Bár bátyám látszólag értette a dolgát és pár lépéssel odébb állított, mondva: nem lesz teljesen veszélytelen az a dolog amit csinál.

Aztán lehunyta a szemét, erősen koncentrált,majd előre nyújtotta kezét közben szavat mormolva. Egy kis idő múlva éreztem valami erős, előttem kavargó energiát, ami kék fényben öltött testet. A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

Legolas elégedetten rám nézett és intett, hogy lépjek közelebb.

- Most mit csinálunk?- Kérdeztem.

- Átmegyünk Arda mesés vidékeire… Eryn Lasgarenbe… - Mondta aztán eltűnt a vakító kékségben.

Követtem, a mai napig nem értem miért, de a döntésemet sosem bántam meg.

Szép, nagy pusztákra érkeztünk, láttam egy nagy erdőt, erdei ösvénnyel.

- Itt megpihenünk- mondta Legolas és elvezetett az ösvényig. Közben láttam, hogy szemeivel az erdőt pásztázza, megfelelő fát keresve az alváshoz. Mikor megtalálta a megfelelőt, segített felhúzódzkodni, biztatott: hamarosan megy majd egyedül is.

Este növényeket ettünk, közben kiszúrtunk egy málnabokrot amit aztán megfosztottunk kincseitől.

Nyugodt volt az éjszaka…

Reggel Legolas keltett, segített lemászni a fárol. Jött a gyaloglás, mivel úgy tudtam a Thranduil palotája az erdő mélyén van.

- Át kell jutnunk az ellenőrző ponton- magyarázta bátyám. - Lehet, hogy feltartóztatnak minket, de velem bemehetsz!

Később igaza is lett: Épp az ösvényen mentünk amikor megroppan egy gally. Mindketten a hang forrása felé fordultunk, de nem láttunk semmit.

Hirtelen megszólal mögöttünk egy hang, mikor megfordulok a sajátomhoz hasonló vörös tincseket látok: - Isten hozott a Bakacsinban…

2.fejezet

Csak álltam ott Legolas ölelésében és hirtelen nem értettem mi van vele. Törtem a fejem, néztem a dolgot jobbról, balról. És mivel nem vagyok hülye, egy idő után leesett!

Először azt gondoltam: Wow! Aztán meg: Te jó ég!!!

Elkezdtem hadonászni, hogy egy kicsit levegőhöz tudjak jutni a szeretetteljes tündétől, aki a vállamat még így sem volt hajlandó elengedni.

- Hogy mi?!- Törtem ki talán egy kicsit hisztérikusan.

- Meg vagy!- Te jó ég, Legolas úgy nézett ki mint egy ötéves. - Téged kereslek már egy évtizede! És most haza viszlek, apám látni szeretne.

És már húzott is az ajtó felé.

- Álljon meg a menet!- Hátráltam a nappaliig. - Inkább mondd el hogy mi ez az egész, attól legalább nem hiszem azt, hogy egy őrültet engedtem be az utcáról.

Legolas engedelmesen leült, én pedig mellette helyezkedtem el kényelmesen.

- Az egész úgy történt – kezdett mesélni.- Hogy a gundabadi csata idején még csak három éves voltál. Így magunkkal vittünk a táborba és a csata közbeni időre testőrséget állítottunk melléd. De ez sem volt elég, mikor anya észrevette ahogy a sátrat körbeveszi az orkok serege, a segítségedre akart sietni. Mire én és apa odaértünk nem voltatok ott. Egyszerűen nem találtuk a testeteket sem…

Beszéd közben egyre szomorúbb lett a hangja és közben nem akart a szemembe nézni. Vagy nem mert.

- És te hogy találtál meg? - Kérdeztem halkan.

- Én voltam az egyedüli aki bízott abban hogy éltek még és egyikőtöket megtalálom. Gandalf pedig segített, hogy eljussak ebbe a világba.

Legolas úgy beszélt mintha pontosan tudná, hogy értek minden nevet és idegen szót amit mond.

Lassan felálltam.

- Nem tudom- ráztam a fejem. - Nem biztos, hogy veled megyek.

- De azért gondolkozol rajta, ugye?- Kérdezte a bátyám. Furcsa volt a szó, még ízlelgetnem kell.

- Persze…

Rögtön a szobámba szaladtam és bevetettem magam az ágyba. Sírni kezdtem, nagyon. Egész életemben hazugságok által felépített világban éltem. Ebbe borzalmas volt bele gondolni.

Itt van a testvérem, van apám aki nem hitt bennem. És megkérnek arra, hogy szakadjak el régi életemtől, kezdjek újat.

Életemben először álomba sírtam magam.

…

Reggel.

A nap finoman simogatta a hátamat, jelezve, már rég munkába kellett volna mennem. De nem tettem, helyette kimentem a nappaliba.

Legolas ugyanúgy ült ahogy tegnap hagytam. Nem nézett rám mikor beléptem a szobába. Én sem rá, helyette fogtam egy takarót a vállára terítettem és leültem mellé.

Majd finoman a fülébe súgtam egy kérdést ami reggel óta a nyelvem hegyén volt:

- Mikor indulunk?



1.fejezet

Kiléptem a kórház folyósólyára, a verőfényes napsütésbe. A fény máskor mindig fel tudott vidítani, de most nem. Meghalt életem legfontosabb szereplője, anyám. Nem sírtam, se most, se a baleset éjszakáján. Feladatom volt, amit anyám bízott rám halála előtt. Alig élt már amikor elmondta, mégis tisztán értettem. Keressem meg a bátyám és az apám, kikről semmit sem tudok. Anya nem mesélt róluk, hiába kértem mikor még kisebb voltam. Olyan, mintha titok lenne.

Volt a nagy hálószobában egy térkép, ( nagy hálószobának hívtam anya hálóját ) ami ismeretlen vidéket ábrázolt. Középen ketté szelte egy hegység, melynek jobb oldalán egy beszínezett erdő volt.

Semmi kétség, mindketten imádtuk a Gyűrűk Urát, s azon belül a Bakacsin erdei tündéket. Anya tudott sindarinul, és valamelyest engem is megtanított.

Kusza gondolataim fogócskája közben haza értem. Egy kisebb erdő szélén éltünk, sokat mentünk túrázni. Most már ezt is egyedül fogom csinálni. Miután beléptem az ajtón, az utam a kanapéhoz vezetett, ahol csak ültem hosszú percekig. Vajon a családom másik fele keres engem? Nem hiszem. Már rég megtaláltak volna.

Az elkövetkezendő napokban kutattam veszettül, furcsa volt úgy keresni valakit, hogy még a nevét sem tudod. De én meg tettem mindent, át néztem az összes fotóalbumot, a gépet és még a Facebookot is.

Semmi. Pedig úgy gondoltam, a bátyám hasonlít rám. Téglavörös haja van, és karcsú testalkata. És még így sem találtam meg.

Évek múltán felhagytam a kereséssel, eladtam a házat mindenestül, és a belvárosba költöztem. Csak a térképet vittem magammal.

Néhány évvel késöbb

Huszonhét éves korom körül már elismert filmrendező voltam. Sok híres rendezővel találkoztam, tapasztalatokat gyűjthettem. Anya utolsó kívánságát már régóta nem tartottam fontosnak. Csak a térkép emlékeztetett rá néha-néha, de akkor sem tettem semmit.

...

Szokott napnak indult az egész. Kedd volt és korán keltem, hogy beérjek a stúdióba.

- 'Reggelt Lisa!- Köszöntött a stáb, már folyt a munka. Leginkább nagyobb filmekhez tartozó sorozatokat készítettem. Most a Hobbithoz készült egy mű, mely a bakacsinerdei tündékről szól.

-Rendben emberek, nincs sok időnk le kell adni a filmet!- Üvöltöttem túl a hangzavart, miközben kezemet lóbálva mutattam a díszletek pontos helyét.

Igen, egy több száz fős stábnak nehéz volt dirigálni, főleg ha a lovakat és egyéb állatokat is elő kellett venni. Ez pont egy ilyen nap volt. Néhányan már elkezdték felállítani a green boxot, szóval ment minden mint a karikacsapás.

Estére esni kezdett az eső, és villámlott közben elment az áram, és ezzel együtt a világítás is. A kamera sem volt az igazi, sajnos. Ezeket nyomós okoknak tartottam arra hogy haza menjek. Épp a portán adtam le a kulcsokat meg minden egyebet mikor épp az ajtóban valaki feltartóztatott.

- Jó estét, uram! Segíthetek valamiben?- Gyorsan végezni akartam az idegennel, akinek nem láttam az arcát. Mélyen a szemébe húzta a kapucniját, és emiatt kissé ijesztő volt az arca.

-Szállást tudsz adni?

Nem volt fenyegető a hangja, inkább barátságos, és kérlelő. Ezért úgy döntöttem, nem lehet annyira veszélyes. Persze azért mindennel számolni kell, ezért a gyors tárcsázóba raktam a rendőrség számát.

-Persze- kicsit remegett a hangom.- Kövessen arra parkolok.

Útközben, hiába kérdeztem, az idegen nem mondott sokat. Azt mondta hogy a lakásomon majd mindent megmagyaráz. Nem is csodáltam, hogy nem akar beszélni, kicsit mintha feszengett volna az autóban.

Hamar megérkeztünk, és kedvesen beinvitáltam vendégemet, szerény kis lakásomba. Rögtön a nappaliba vezényeltem, ahol leültettem a kanapéra.

-Most vegye le a kapucniját, különben mehet vissza az utcára!

Kicsit talán durva voltam, de a várt hatást elértem. A végén az lett belőle, hogy ott ült a kanapémon…

...

- Legolas?

Akkor és ott azt hittem álmodom.

- Talán, ismersz engem?- És még le is tegezett, mondjuk én is őt szóval… mindegy!

- Igen. Ő…Hm… ha szabad megkérdeznem, hogy kerültél ide?

- Keresek valakit.

- Kit?

- A húgomat. Lehet hogy láttad, mert nagyon emlékeztet rá ez a ház. Pont ilyen volt a szobája is.

- Hát nem hiszem, hogy találkoztam volna vele, de körül nézhetsz, ha akarsz.

Ennél jobb ötletem nem volt, mégis mit mondjon az ember egy tündének? Pláne ha még herceg is?!

Legolas fölállt, és elkezdte körbe járni a házat, közben nem győztem csodálkozni. Imádtam a tündéket, na de hogy betoppanjon hozzám egy, az kicsit furcsa volt. És hogy Legolasnak húga van, vagy volt… Erről még nem hallottam.

Gondoltam főzök valamit vacsorára, mert a hosszú nap után igazán megérdemlem. Hogy vendégem mit akar enni, arról fogalmam nem volt, de vagy eszik, vagy nem.

Hirtelen csörömpölésre lettem figyelmes, ami a hálószobámból jött. Gyorsan az ajtóhoz szaladtam, hátha olyan dolog esett le aminek nem kellett volna, de bent csak Legolas volt.

A térképet nézte, s közben egy boldog mosoly terült szét az arcán.

Rám nézett…

Üdvözöllek!

Köszöntelek a blogomon!
Ez itt egy Legolasos fanfiction, aminek pár része már egy ideje fenn van egy másik blogomon: Worlds in the air.
Szóval lehet, hogy ezt az ficet már régebben is olvastad. Persze a régebbi részek felkerülnek ide.
Ha tetszik csatlakozz vagy kommentelj!!