Csak álltam ott
Legolas ölelésében és hirtelen nem értettem mi van vele. Törtem
a fejem, néztem a dolgot jobbról, balról. És mivel nem vagyok
hülye, egy idő után leesett!
Először azt
gondoltam: Wow! Aztán meg: Te jó ég!!!
Elkezdtem
hadonászni, hogy egy kicsit levegőhöz tudjak jutni a
szeretetteljes tündétől, aki a vállamat még így sem volt
hajlandó elengedni.
- Hogy mi?!- Törtem
ki talán egy kicsit hisztérikusan.
- Meg vagy!- Te jó
ég, Legolas úgy nézett ki mint egy ötéves. - Téged kereslek már
egy évtizede! És most haza viszlek, apám látni szeretne.
És már húzott is
az ajtó felé.
- Álljon meg a
menet!- Hátráltam a nappaliig. - Inkább mondd el hogy mi ez az
egész, attól legalább nem hiszem azt, hogy egy őrültet engedtem
be az utcáról.
Legolas engedelmesen
leült, én pedig mellette helyezkedtem el kényelmesen.
- Az egész úgy
történt – kezdett mesélni.- Hogy a gundabadi csata idején még
csak három éves voltál. Így magunkkal vittünk a táborba és a
csata közbeni időre testőrséget állítottunk melléd. De ez sem
volt elég, mikor anya észrevette ahogy a sátrat körbeveszi az
orkok serege, a segítségedre akart sietni. Mire én és apa
odaértünk nem voltatok ott. Egyszerűen nem találtuk a testeteket
sem…
Beszéd közben
egyre szomorúbb lett a hangja és közben nem akart a szemembe
nézni. Vagy nem mert.
- És te hogy
találtál meg? - Kérdeztem halkan.
- Én voltam az
egyedüli aki bízott abban hogy éltek még és egyikőtöket
megtalálom. Gandalf pedig segített, hogy eljussak ebbe a világba.
Legolas úgy beszélt
mintha pontosan tudná, hogy értek minden nevet és idegen szót
amit mond.
Lassan felálltam.
- Nem tudom- ráztam
a fejem. - Nem biztos, hogy veled megyek.
- De azért
gondolkozol rajta, ugye?- Kérdezte a bátyám. Furcsa volt a
szó, még ízlelgetnem kell.
- Persze…
Rögtön a szobámba
szaladtam és bevetettem magam az ágyba. Sírni kezdtem, nagyon.
Egész életemben hazugságok által felépített világban éltem.
Ebbe borzalmas volt bele gondolni.
Itt van a testvérem,
van apám aki nem hitt bennem. És megkérnek arra, hogy szakadjak el
régi életemtől, kezdjek újat.
Életemben először
álomba sírtam magam.
…
Reggel.
A nap finoman simogatta a hátamat, jelezve, már rég munkába
kellett volna mennem. De nem tettem, helyette kimentem a nappaliba.
Legolas ugyanúgy ült ahogy tegnap hagytam. Nem nézett rám mikor
beléptem a szobába. Én sem rá, helyette fogtam egy takarót a
vállára terítettem és leültem mellé.
Majd finoman a fülébe súgtam egy kérdést ami reggel óta a
nyelvem hegyén volt:
- Mikor indulunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése