3.fejezet

Legolas házam kis belső kertjébe vezetett, csak azt nem értettem, miért? Bár bátyám látszólag értette a dolgát és pár lépéssel odébb állított, mondva: nem lesz teljesen veszélytelen az a dolog amit csinál.

Aztán lehunyta a szemét, erősen koncentrált,majd előre nyújtotta kezét közben szavat mormolva. Egy kis idő múlva éreztem valami erős, előttem kavargó energiát, ami kék fényben öltött testet. A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

Legolas elégedetten rám nézett és intett, hogy lépjek közelebb.

- Most mit csinálunk?- Kérdeztem.

- Átmegyünk Arda mesés vidékeire… Eryn Lasgarenbe… - Mondta aztán eltűnt a vakító kékségben.

Követtem, a mai napig nem értem miért, de a döntésemet sosem bántam meg.

Szép, nagy pusztákra érkeztünk, láttam egy nagy erdőt, erdei ösvénnyel.

- Itt megpihenünk- mondta Legolas és elvezetett az ösvényig. Közben láttam, hogy szemeivel az erdőt pásztázza, megfelelő fát keresve az alváshoz. Mikor megtalálta a megfelelőt, segített felhúzódzkodni, biztatott: hamarosan megy majd egyedül is.

Este növényeket ettünk, közben kiszúrtunk egy málnabokrot amit aztán megfosztottunk kincseitől.

Nyugodt volt az éjszaka…

Reggel Legolas keltett, segített lemászni a fárol. Jött a gyaloglás, mivel úgy tudtam a Thranduil palotája az erdő mélyén van.

- Át kell jutnunk az ellenőrző ponton- magyarázta bátyám. - Lehet, hogy feltartóztatnak minket, de velem bemehetsz!

Később igaza is lett: Épp az ösvényen mentünk amikor megroppan egy gally. Mindketten a hang forrása felé fordultunk, de nem láttunk semmit.

Hirtelen megszólal mögöttünk egy hang, mikor megfordulok a sajátomhoz hasonló vörös tincseket látok: - Isten hozott a Bakacsinban…

2.fejezet

Csak álltam ott Legolas ölelésében és hirtelen nem értettem mi van vele. Törtem a fejem, néztem a dolgot jobbról, balról. És mivel nem vagyok hülye, egy idő után leesett!

Először azt gondoltam: Wow! Aztán meg: Te jó ég!!!

Elkezdtem hadonászni, hogy egy kicsit levegőhöz tudjak jutni a szeretetteljes tündétől, aki a vállamat még így sem volt hajlandó elengedni.

- Hogy mi?!- Törtem ki talán egy kicsit hisztérikusan.

- Meg vagy!- Te jó ég, Legolas úgy nézett ki mint egy ötéves. - Téged kereslek már egy évtizede! És most haza viszlek, apám látni szeretne.

És már húzott is az ajtó felé.

- Álljon meg a menet!- Hátráltam a nappaliig. - Inkább mondd el hogy mi ez az egész, attól legalább nem hiszem azt, hogy egy őrültet engedtem be az utcáról.

Legolas engedelmesen leült, én pedig mellette helyezkedtem el kényelmesen.

- Az egész úgy történt – kezdett mesélni.- Hogy a gundabadi csata idején még csak három éves voltál. Így magunkkal vittünk a táborba és a csata közbeni időre testőrséget állítottunk melléd. De ez sem volt elég, mikor anya észrevette ahogy a sátrat körbeveszi az orkok serege, a segítségedre akart sietni. Mire én és apa odaértünk nem voltatok ott. Egyszerűen nem találtuk a testeteket sem…

Beszéd közben egyre szomorúbb lett a hangja és közben nem akart a szemembe nézni. Vagy nem mert.

- És te hogy találtál meg? - Kérdeztem halkan.

- Én voltam az egyedüli aki bízott abban hogy éltek még és egyikőtöket megtalálom. Gandalf pedig segített, hogy eljussak ebbe a világba.

Legolas úgy beszélt mintha pontosan tudná, hogy értek minden nevet és idegen szót amit mond.

Lassan felálltam.

- Nem tudom- ráztam a fejem. - Nem biztos, hogy veled megyek.

- De azért gondolkozol rajta, ugye?- Kérdezte a bátyám. Furcsa volt a szó, még ízlelgetnem kell.

- Persze…

Rögtön a szobámba szaladtam és bevetettem magam az ágyba. Sírni kezdtem, nagyon. Egész életemben hazugságok által felépített világban éltem. Ebbe borzalmas volt bele gondolni.

Itt van a testvérem, van apám aki nem hitt bennem. És megkérnek arra, hogy szakadjak el régi életemtől, kezdjek újat.

Életemben először álomba sírtam magam.

…

Reggel.

A nap finoman simogatta a hátamat, jelezve, már rég munkába kellett volna mennem. De nem tettem, helyette kimentem a nappaliba.

Legolas ugyanúgy ült ahogy tegnap hagytam. Nem nézett rám mikor beléptem a szobába. Én sem rá, helyette fogtam egy takarót a vállára terítettem és leültem mellé.

Majd finoman a fülébe súgtam egy kérdést ami reggel óta a nyelvem hegyén volt:

- Mikor indulunk?



1.fejezet

Kiléptem a kórház folyósólyára, a verőfényes napsütésbe. A fény máskor mindig fel tudott vidítani, de most nem. Meghalt életem legfontosabb szereplője, anyám. Nem sírtam, se most, se a baleset éjszakáján. Feladatom volt, amit anyám bízott rám halála előtt. Alig élt már amikor elmondta, mégis tisztán értettem. Keressem meg a bátyám és az apám, kikről semmit sem tudok. Anya nem mesélt róluk, hiába kértem mikor még kisebb voltam. Olyan, mintha titok lenne.

Volt a nagy hálószobában egy térkép, ( nagy hálószobának hívtam anya hálóját ) ami ismeretlen vidéket ábrázolt. Középen ketté szelte egy hegység, melynek jobb oldalán egy beszínezett erdő volt.

Semmi kétség, mindketten imádtuk a Gyűrűk Urát, s azon belül a Bakacsin erdei tündéket. Anya tudott sindarinul, és valamelyest engem is megtanított.

Kusza gondolataim fogócskája közben haza értem. Egy kisebb erdő szélén éltünk, sokat mentünk túrázni. Most már ezt is egyedül fogom csinálni. Miután beléptem az ajtón, az utam a kanapéhoz vezetett, ahol csak ültem hosszú percekig. Vajon a családom másik fele keres engem? Nem hiszem. Már rég megtaláltak volna.

Az elkövetkezendő napokban kutattam veszettül, furcsa volt úgy keresni valakit, hogy még a nevét sem tudod. De én meg tettem mindent, át néztem az összes fotóalbumot, a gépet és még a Facebookot is.

Semmi. Pedig úgy gondoltam, a bátyám hasonlít rám. Téglavörös haja van, és karcsú testalkata. És még így sem találtam meg.

Évek múltán felhagytam a kereséssel, eladtam a házat mindenestül, és a belvárosba költöztem. Csak a térképet vittem magammal.

Néhány évvel késöbb

Huszonhét éves korom körül már elismert filmrendező voltam. Sok híres rendezővel találkoztam, tapasztalatokat gyűjthettem. Anya utolsó kívánságát már régóta nem tartottam fontosnak. Csak a térkép emlékeztetett rá néha-néha, de akkor sem tettem semmit.

...

Szokott napnak indult az egész. Kedd volt és korán keltem, hogy beérjek a stúdióba.

- 'Reggelt Lisa!- Köszöntött a stáb, már folyt a munka. Leginkább nagyobb filmekhez tartozó sorozatokat készítettem. Most a Hobbithoz készült egy mű, mely a bakacsinerdei tündékről szól.

-Rendben emberek, nincs sok időnk le kell adni a filmet!- Üvöltöttem túl a hangzavart, miközben kezemet lóbálva mutattam a díszletek pontos helyét.

Igen, egy több száz fős stábnak nehéz volt dirigálni, főleg ha a lovakat és egyéb állatokat is elő kellett venni. Ez pont egy ilyen nap volt. Néhányan már elkezdték felállítani a green boxot, szóval ment minden mint a karikacsapás.

Estére esni kezdett az eső, és villámlott közben elment az áram, és ezzel együtt a világítás is. A kamera sem volt az igazi, sajnos. Ezeket nyomós okoknak tartottam arra hogy haza menjek. Épp a portán adtam le a kulcsokat meg minden egyebet mikor épp az ajtóban valaki feltartóztatott.

- Jó estét, uram! Segíthetek valamiben?- Gyorsan végezni akartam az idegennel, akinek nem láttam az arcát. Mélyen a szemébe húzta a kapucniját, és emiatt kissé ijesztő volt az arca.

-Szállást tudsz adni?

Nem volt fenyegető a hangja, inkább barátságos, és kérlelő. Ezért úgy döntöttem, nem lehet annyira veszélyes. Persze azért mindennel számolni kell, ezért a gyors tárcsázóba raktam a rendőrség számát.

-Persze- kicsit remegett a hangom.- Kövessen arra parkolok.

Útközben, hiába kérdeztem, az idegen nem mondott sokat. Azt mondta hogy a lakásomon majd mindent megmagyaráz. Nem is csodáltam, hogy nem akar beszélni, kicsit mintha feszengett volna az autóban.

Hamar megérkeztünk, és kedvesen beinvitáltam vendégemet, szerény kis lakásomba. Rögtön a nappaliba vezényeltem, ahol leültettem a kanapéra.

-Most vegye le a kapucniját, különben mehet vissza az utcára!

Kicsit talán durva voltam, de a várt hatást elértem. A végén az lett belőle, hogy ott ült a kanapémon…

...

- Legolas?

Akkor és ott azt hittem álmodom.

- Talán, ismersz engem?- És még le is tegezett, mondjuk én is őt szóval… mindegy!

- Igen. Ő…Hm… ha szabad megkérdeznem, hogy kerültél ide?

- Keresek valakit.

- Kit?

- A húgomat. Lehet hogy láttad, mert nagyon emlékeztet rá ez a ház. Pont ilyen volt a szobája is.

- Hát nem hiszem, hogy találkoztam volna vele, de körül nézhetsz, ha akarsz.

Ennél jobb ötletem nem volt, mégis mit mondjon az ember egy tündének? Pláne ha még herceg is?!

Legolas fölállt, és elkezdte körbe járni a házat, közben nem győztem csodálkozni. Imádtam a tündéket, na de hogy betoppanjon hozzám egy, az kicsit furcsa volt. És hogy Legolasnak húga van, vagy volt… Erről még nem hallottam.

Gondoltam főzök valamit vacsorára, mert a hosszú nap után igazán megérdemlem. Hogy vendégem mit akar enni, arról fogalmam nem volt, de vagy eszik, vagy nem.

Hirtelen csörömpölésre lettem figyelmes, ami a hálószobámból jött. Gyorsan az ajtóhoz szaladtam, hátha olyan dolog esett le aminek nem kellett volna, de bent csak Legolas volt.

A térképet nézte, s közben egy boldog mosoly terült szét az arcán.

Rám nézett…

Üdvözöllek!

Köszöntelek a blogomon!
Ez itt egy Legolasos fanfiction, aminek pár része már egy ideje fenn van egy másik blogomon: Worlds in the air.
Szóval lehet, hogy ezt az ficet már régebben is olvastad. Persze a régebbi részek felkerülnek ide.
Ha tetszik csatlakozz vagy kommentelj!!