Szünetel

Ez a blog épp szünetel, mert a Lovers on the sunt írom, amit megtalálhatsz itt.

8.fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy Legolast és hugicáját, meg egy nagy imladrisi pakkot.

 

 

Glorfindel könnyedén felszökkent egy közelben álló sziklára, s kémlelni kezdte a tájat, kezét napellenzőként terta a homlokához. Sötét erdőt látott maga előtt, kis, díszes boltívvel jelezve a bejárata.

- Mit látsz Glorfindel?- Kérdezte a mellette álló Arwen.

- Az ösvény kezdetét, úrnőm- válaszolta a tönde, és leugrott a szikláról. - Hamarosan ott vagyunk.

Mögöttük nagy sátrak álltak, szorosan egymás mellett, lovak legelésztek körülöttük. Elrond úr egész kíséretével jött, hozzájuk csatlakozott Crídan is.

Arwen egyáltalán nem szertte ezt a tömeget, így leginkább Glorfindellel volt együtt, vagy a fivéreivel. Néha szeretett kiszakadni az etikett világából, s úgy élni ahogy szeretne.

Hátrafordult, s megpillantotta Elladant, mögötte Elrohirt, amint négy szürke lovat húznak maguk után. Elmosolyodott, a közös lovaglást megelőző érzés mindíg boldoggá tette.

- Húgom- nyújtotta felé Elrohir a szárat, aztán felsegítette a nyeregbe.

- Köszönöm, bátyám!- Arwen  bebujtatta lábát a kenygelbe. - Mikor indulunk?

- Amint szőke barátunk felszállt- válaszolta nevetve Elladan.

Glorfindel dühösen hátrapillantott, majd megkérte Asfalothot, hogy térdeljen le a földre, így a gazdája könyebben kerülhessen gyeregbe.

- Indulhatunk!

Arwen vezette a sort, kényelmes vágtában, hajába belekapott a szél. Hogy szerette ezt az érzést!

Gyors lovaiknak köszönhetően az imladrisi tündék hamar elérték az erdőt, és egy nagyobb, valószínűleg átlovaglásra való, bejáratot vettek észre, ami kihalt volt, még csak a szél se kavarta fel közelében a port. Két oldalról fák határolták.

Glorfindel kíváncsian bemerészkedett, halkan léptetve lovát, alig csapva zajt. Valami mégis megütötte a fülét. Hussanás, valami a fába fúródik, újra meg újra.

Előkészírve az Asfaloth nyergén lévő pajzsot, készenlétbe állt.

Hirtelen elhallgatott minden, viszont a lovak mind megugrottak. Éreztek valamit, amit gazdáik nem, emiatt félelem járta át bensőjüket.

Hirtelen több nyílvessző süvített Glorfindel felé, aki mindet kivédte pajzsával, majd kirántotta kardját.

- Jó szándékkal jöttünk erre az aldëonra!- Kiáltotta el magát. - Nem jelentünk veszélyt, imladrisi tündék vagyunk, Thranduil hívására jöttünk!

A fák közül kilépett egy alak, egyenesen Glorfindel felé indult.

-  Mae govannen, barátaim!- Mosolygott rájuk Legolas...

7.fejezet

Hát itt volnék újra!!!

Én szegény agyam már teljesen bekattant, mihamarabb internetre szeretné vetni a gondolatait, szóval nyargaltam a géphez. ( Egyetlen akadályom a házi, az én kis szörnyetegem. :) )

De, térjünk is rá a lényegre!

Ez a rész rövid.

Sajnos ez az ára annak, hogy az ember valamilyen jó helyen fejezze be a részt, de hát ez legalább sikerült.

A másik, aki esetleg Bucky blogját is olvassa, az láthatta, hogy írásmódot változtattam.

Ez itt is fennáll!

Szóval ez van, lehet, hogy valakinek nem fog teteszeni, de szerintem én igy sokkal jobban írok, meg minden.

 

Laeriel szobája tágas volt és csak organikus összetevőkből állt, be engedte az erdőt, az állatokat.

Mivel a földszinten helyezkedett el, a lovak bedughatták fejüket az ablakon, egy kis csemege után.

Így lett gyakori látogatója a Laerielnek Alarca, a palomínótarka, szélsebes kanca, aki bármilyen csínytevésre készen volt, csak egy falat almát kaphasson. A tündelány nagyon szerette a látogatásait.

Thranduil közben nagyban lakodalmat szervezett.

Meghívta a legfontosabb tündeurakat, szerte Középföldén, hisz lánya hazajövetelénél nem volt számára nagyobb öröm. Úgy érezte, mintha visszakapna egy kicsit őbelőle is…

Legolas közben a megszokott munkáját végezte.

Éber szemekkel őrizte az erdő bejáratát egy fáról, melynek ágai között kényelmes helyet talált magának. Mellette Tauriel ült.

Hoszzú mozdulatokkal élezte késeit, néha felpillantva, az utat figyelve. Aztán megszólalt:

- Hogy hívják?

Legolas felé fordult, az egyik lábát áttéve valamelyik másik ágra, hogy nehogy leessen.

- Kit?- Kérdezett vissza.

- A húgodat.

- Hogy őt- a herceg szórakozottan elmosolyodott.- Laeriel.

- Szép név…- Tauriel újra a késeivel foglalkozott.

- A tiéd is!- Válaszolt Legolas kapásból, ám amikor utolérte magát a beszédben, meghökkenve maga elé mered, aztán visszafordult az út felé.

Sajnos így már nem láthatta Tauriel mosolyát.