7.fejezet

Hát itt volnék újra!!!

Én szegény agyam már teljesen bekattant, mihamarabb internetre szeretné vetni a gondolatait, szóval nyargaltam a géphez. ( Egyetlen akadályom a házi, az én kis szörnyetegem. :) )

De, térjünk is rá a lényegre!

Ez a rész rövid.

Sajnos ez az ára annak, hogy az ember valamilyen jó helyen fejezze be a részt, de hát ez legalább sikerült.

A másik, aki esetleg Bucky blogját is olvassa, az láthatta, hogy írásmódot változtattam.

Ez itt is fennáll!

Szóval ez van, lehet, hogy valakinek nem fog teteszeni, de szerintem én igy sokkal jobban írok, meg minden.

 

Laeriel szobája tágas volt és csak organikus összetevőkből állt, be engedte az erdőt, az állatokat.

Mivel a földszinten helyezkedett el, a lovak bedughatták fejüket az ablakon, egy kis csemege után.

Így lett gyakori látogatója a Laerielnek Alarca, a palomínótarka, szélsebes kanca, aki bármilyen csínytevésre készen volt, csak egy falat almát kaphasson. A tündelány nagyon szerette a látogatásait.

Thranduil közben nagyban lakodalmat szervezett.

Meghívta a legfontosabb tündeurakat, szerte Középföldén, hisz lánya hazajövetelénél nem volt számára nagyobb öröm. Úgy érezte, mintha visszakapna egy kicsit őbelőle is…

Legolas közben a megszokott munkáját végezte.

Éber szemekkel őrizte az erdő bejáratát egy fáról, melynek ágai között kényelmes helyet talált magának. Mellette Tauriel ült.

Hoszzú mozdulatokkal élezte késeit, néha felpillantva, az utat figyelve. Aztán megszólalt:

- Hogy hívják?

Legolas felé fordult, az egyik lábát áttéve valamelyik másik ágra, hogy nehogy leessen.

- Kit?- Kérdezett vissza.

- A húgodat.

- Hogy őt- a herceg szórakozottan elmosolyodott.- Laeriel.

- Szép név…- Tauriel újra a késeivel foglalkozott.

- A tiéd is!- Válaszolt Legolas kapásból, ám amikor utolérte magát a beszédben, meghökkenve maga elé mered, aztán visszafordult az út felé.

Sajnos így már nem láthatta Tauriel mosolyát.